Esküvő.

Mikor legyen?

Nincs időpont?

Csak jövőre?

Csak három nap szabad?

Úristen foglaljuk le!

Ne! Előtte nézzük meg!

Utazzunk.

Fáradt vagyok.

De szar hely, de fázom, de drága, de ipari, de fura, de kicsi, de nagy.

Fura tulajdonos, fura szervező.

Átverés, hideg van, fúj a szél, szomjas vagyok.

Vezetek, vezess te, nem akarok vezetni.

Mi a menü? Mennyiért?

Benne van a csomagban?

Mik vannak a csomagban?

Hány fő?

Írd össze! Írd össze te!

Neked mennyi? Nekem annyi!

Nem sok az, nem kevés?

Foglaljuk le, ne foglaljuk le!

Jövő nyár? Meleg van. Meleg lesz.

Nagymama bírja majd?

Vesd össze az ajánlatokat. Vesd össze te.

Excel tábla, kimutatás.

Esküvőszervező?

Menjünk el újra, nézzük meg újra.

500 km. 

Anyuka nézd már meg teis!

Szép gyűrű.

Kaptok kedvezményt is!

Szabadtéri? Zártkörű? Csakegyebéd? Nagylagzi?

Elviszik az időpontokat!

Basszameg!

Fáradt vagyok.

Már utálom.

Összesen mennyi?

Kurvasok, legyen inkább egy ebéd.

Másfél misi?

És ha gyerekünk lesz? Lemondjuk?

Foglaló?

Szerződés.

Ez a hely lesz?

De király lesz!

Anyuka, megvan!

Erdő, tó!

Vőfély! De gáz, de hangos, de alpári, de nem tetszik! Drága, nem drága! 

Ceremóniamester?

Esküvőszervező még mindig nem kell?

Zene? Szinti, cigányhegedűs, dj, izé. Drága.

Meghívó? Drága. Csináljuk meg magunknak.

Rendeld meg.

Nem korai?

90 fő. 

Torta. 80.000 Ft? Megsütöm inkább bazeg'

Fogyni kell. Kövér menyasszony nem jó menyasszony.

Norbi update. Éhezés. 

Meg kell növeszteni a hajamat. 

Inkább levágom kopaszra.

A vendégeknek ajándék?

pénz, pénz, pénz

Vendégkönyv?

Fáradt vagyok.

Még másfél év az esküvőig.

Gyerekkedvezmény.

Bárcsak gyerekeket hívnánk csak meg.

Vendégvárás  - monokinis felszolgáló lányok?

Spóroljál.

Megvan a helyszín, megvan a ceremóniamester. Foglaló, szerződés.

Virágok, dekor? Ebay.

Katrancok, giccs, pia.

Nagylevegő.

Az elmúlt években egyre több gyerekvállalást, eljegyzést, esküvőt nyomott az arcomba a közösségi média. Nem csak azért, mert 30 évesen a barátaid nagyrészének már ez a soron következő tevékenység az életében, hanem mert ezt az élményt mindenki igyekszik megosztani a másikkal.

Mivel 30 elmúltam, nem mondom, hogy nem éreztem ezzel kapcsolatban egy óriási kívülről jövő nyomást, illetve azt, hogy valahogy lemaradtam a többi ismerősömhöz képest. (vagy hát mondhatni más dolgokat priorizáltam) 

Amúgy nekem az a meglátásom, hogy az eljegyzés/házasság első sorban a férfi territóriuma, ő dönt, ő érik meg rá elsősorban. (a nő zsigereiben is erre van beállítva)

Én ezt a facebookon nyomakodó: szeretjük egymást, csorog a nyálunk, 3D-s ultrahang kép a gyerekről, szart a gyerek, szülés utáni kép, bambán néz a gyerek de ő a legszebb és legokosabb a világon, habosbabos esküvői ruha témakörtől már őszintén kezdtem szarul érezni magam. Ez eleinte azthiszem kőkemény irigység volt, aztán másodkörben meg teljesen indokolatlannak éreztem.

Ott kezdtem teljesen kiégni, amikor az illető a saját profilképe helyett a gyerekét tette be, tehát olyannyira azonosultak szeretett örömük tárgyával, hogy teljesen eltűnt belőle az egyén. - szerintem.

Aztán persze minden a feje tetejére állt, amikor egy fáradt keddi Valentin napon, már alváshoz készülődve, - mint derült égből a villámcsapás - Alex letérdelt elém és megkérte a kezem.

Őszintén mondom, 10 percig álltam némán a totális sokk állapotában. 

Nem volt flashmob, rózsaszirmok, sírásrívás, filmes jelenet. A maga egyszerűségében és nagyszerűségében lett ez az élmény a miénk.

Én annyira intimnek éreztem ezt a pillanatot, hogy végül 2 hétig szinte senkinek sem mondtuk el. Teljesen úgy voltunk vele, hogy ez a mi kis közös titkunk, és jó ebben fürdőzni. Még a családtagjainknak sem mondtuk el.

Aztán szép lassan megérett ez bennünk, és kinyitottuk a kapukat. A facebook nyilvánosságán sokat gondolkoztunk. Amikor szépen letisztultak az érzéseink hozzá, hát mi is bevonultunk a közösségi média szájbarágós szirupos világába. mindig visszanyal a fagyi 

Amit megtanultam az az, hogy nem tudhatom igazából hogyan és milyen úton jut el valaki odáig, hogy megossza a 3D-s ultrahangot, a rózsát, a nyalifalit, az esküvőt a világgal, de az biztos hogy többé nem fogok megítélni senkit miatta. Ahogy én hetekig dédelgettem ezt az élményt, úgy nem tudhatom más valójában hogyan jutott el odáig, hogy pl. a saját képe helyett a gyerekét tegye ki. 

Úgyhogy új korszak indul most, hogy menyasszony lettem. menyaaaasszooonnny?!?! Én?!?! 

Amúgy a korábbi meggyőződésem az volt, hogy csak az egyszerű, kedves, alázatos lányokat veszik feleségül. A komplikált, autonóm csajokat nem veszi el senki. Nos ez a tévhitem is megdőlt, és olyan nagyszerű érzés látni, hogy régi tévhitek/elvek hullanak le rólam. 

Változni jó, eljegyezve lenni jó. 

de inni az egészre mégjobb.

A tavalyi év eléggé nyavajás egy jószág volt. Mondhatjuk hogy maximálisan a munka éve volt. Kizsigereltem magam meg a kapcsolataimat. Hajtottam a lóvét, meg a nagyon vágyott elismerést meg sikert.

Amúgy azt a megállapítást tettem, hogy munkamániássá igazán könnyen lehet válni. Nem kell hozzá más, csak alapvető lelkiismeretesség, és állandó bizonyítási vágy. Ráadásul ha olyan munkahelyen dolgozol, ami állandó előrelépési lehetőségekkel kecsegtet, akkor aztán rá lehet pörögni keményen a dolgokra.

Amikor egy ideig nem jön az elismerés, vagy egy jóleső "ez igen!" kézfogás/vállveregetés, akkor annál inkább elkezded hajtani a melót, hogy bizonyíts. Ez meg egy elbaszott mókuskerék, mert munka mindig van, bizonyítani való mindig van, így egyre inkább ezen lesz a fókusz.

Nálam legalábbis a melón lett a fókusz, a barátságaim, a kapcsolatom és magam helyett.

Aztán az év vége felé Alex 30 éves lett és elment inni a barátaival. Hajnalban hazajött, kirángatott az ágyból és elmondta hogy szakítani akar velem, mert úgy érzi nem veszek részt az életében.

Elmondhatatlanul elcseszett egy szituáció volt ülni hajnalban a konyhában és hallgatni a szavait. Na akkor jöttem rá hogy eléggé benn vagyok az erdőben és nem ártana kikeveredni belőle.

A szakításból nem lett semmi, de volt akkora intő jel, hogy úgy éreztem kutya kötelességem megtalálni a kiutat ebből a mókuskerékből.

Azért még nem volt olyan régen amikor 40.000 Ft-al költöztem fel Budapestre két bőrönddel, és kezdtem el munkát keresni, meg támaszkodni Alexre. Ezt a helyzetet pedig amit azóta összelapátoltam semmi áron se adnám senkinek.

Amúgy a legjobb feszültséglevezető módszerem az lett, hogy bevágom magam az autóba (mert lett autónk is) és körözök a városban, és nyomom a dobhártyaszaggató zenét. Totálisan adja azt az élményt, hogy te irányítod az életed.

Most próbálok némileg ettől az illúziótól is megszabadulni, és inkább újra elkezdtem önismereti könyveket olvasni, meg beiratkoztam mindenfajta önépítő kurzusra. Például megyek nemsokára Somának egy több napos elvonulására Dobogókőre. Elég nagy a bizodalmam benne.

A másik új stresszoldó/terápiás módszerem a hétvégi madáretetés lett. 

Egy nagyon király patak mellett lakunk, ami tele van kacsákkal, sirályokkal, galambokkal, varjakkal és HÓDOKKAL. Én nagyon a szívemen viselem szegény madarak életét, úgyhogy szombat reggelente bedugom a dobhártyaszaggató ám melankóliás muzsikát a fülembe, lemegyek a patakpartra és madarat etetek. Nagyon király élmény, mert a sirályok körülötted repülnek és elkapják a levegőben amit dobsz nekik.

Ez az élményem mindig nagyon elementáris, mindenkinek ajánlom akinek van lehetősége ilyesmire. (bár télen éhenkórász állatot szinte mindenhol találni)

Amúgy nagyon szerencsés vagyok azokkal az emberekkel akik megmaradtak nekem, mert pl. szilveszterkor egészen átütő élmény volt Ricsi és Mesi barátommal vandálkodni szilveszterkor házibuliban. Az este akkor kezdődött amikor rájöttünk, hogy Ricsi fészbuk oldala mindegyikőnk számára elérhető (a kis naív) és elkezdtünk butaságokat kiírni az üzenőfalára. "Hol van a papucsom?" Az este pedig akkor zárult amikor valaki torkaszakadtából ordított, hogy "Tölcsééért csinálook a csecsembőől!"

Szóval azért van ami nem válozik.

Talán ott követtem el tavasszal a legnagyobb hibát, hogy mindenfajta növényt ültettem az erkélyre. Az elmúlt hónapban rengeteg mezei poloska jelentkezett be az erkélyünkre, ezzel meghiúsítva minden közösségi programot, laza olvasgatást, esti égbolt nézegető merengést, borozgatást.

Minden gyerekkori rémálmom valóra vált az elmúlt hónapban a poloskák érkezésével. 

Ezek a repülő vackok óriási erővel csapódnak az ember testének.

Kis ocsmány lábaik vannak, nagy csúnya szívó szervvel. 

Amikor a virágaimon napoztak, éreztem hogy az ökoszisztéma csodálatos részese vagyok, és hálás nekem minden bogárka, hogy itt lehet. Őértük pedig a pókocskák és denevérek hálásak. Így éltünk mi csodás szimbiózisban, addig amíg ezek az átkozott kis gecik bogarak nem kezdtek el komoly támadást indítani ellenem. 

Alattomos módon elkezdtek beszállni a lakásba, és kurvanagy koppanásokkal jelezni a plafonon hogy itt vannak.

Alex nem valami nagy bogár hajkurászó, fél óráig nézi őket amíg rászánja magát az öldöklésre. Én ezalatt mindig sokkos állapotba kerülök, és mindig eljutok addig a pontig amíg a bogár elkezd kergetni a lakásban.

Ezek a szarlapátolók bogarak egyre több havert hívtak az elmúlt hetekben, ami után a teljes idegi kimerültség határára kerültem. Rendszerint a fejemnek, testemnek szállnak neki teljes erőből, kb egy negyed óra alatt háromszor.

Komolyabb esettanulmányokat és kutatómunkálatokat végezve arra a megállapításra jutottam, hogy pesten fasza kis poloska invázió van, természetes ellenségük nincsen, csak a fizikai bántalmazás vezethet sikerre.

Az egyik napon annyira megviselt a sok támadás, hogy kidobtuk az összes erkélyünkön lévő virágot, kidobva ezzel az összes virággondozásba rakott energiát is. 

A mélypont akkor volt, amikor kiszaladtam egy bugyiban az erkélyre valamiért, és megcsapott egy poloska. Azonnal a legagresszívebb technikát alkalmazva szétpüföltem a földön, miközben megéreztem hogy valami mászik a fejemen..

Ez egy igazi célzott csapatban történő támadás volt, amitől megint pánikrohamot kaptam. Fogtam a telefonom és próbáltam a fejemről lecsapkodni a poloskát. Sikertelenül.

A kis szarházi  bogár a kis furmányos karjaival annyira belekapaszkodott az én csodálatos hajkoronámba, hogy csak a legnagyobb erőkifejtéssel tudtam szétverni a fejemen.

Képzeld el a jelenetet:

Egy csaj az erkélyen bugyiban visít, az egyik kezével pedig a fején veri szét a telefonját.

Üdvözöllek a világomban.

Elérkezett a Ricsivel elkövetett tradicionális éves fesztiválozás. Az elmúlt években nagy változáson mentünk keresztül, ugyanis már nem veszünk 300 ft-os bort és adjuk le a ruhatárban. Már teljesen önállóan vásárolunk a benti standokon. 

Az első sokk akkor ért amikor rájöttem, hogy ez egy "készpénz mentes" fesztivál. (csak kártyával lehet odabent fizetni) Aki ezt kitalálta tuti soha életében nem fesztiválozott még. Természetesen kártya nem volt nálam. így legalább Ricsi fizetett.

Én elhiszem hogy a világ változik, és változni kell vele, de az isten szerelmére ez egy fesztivál!? Miután beljebb lépkedtünk, szintén megrázó élmény volt látni, hogy már teljesen más az emberek összetétele. Családok pici gyerekekkel, új - picsába gyűrt rövidnadrágos fekete toppos kisjányok, koravénné sminkelve. Izomgyúrka gelesztás fiúcskák cicije-kint atlétában. bár ez egészen tetszett 

Nehezen találtuk meg itt a helyünket, mert egyetlenegy hasonszőrűvel találkoztunk csak, Ritu barátnőmmel az egyetemről. Ritu amikor meglátott örömében hozzám szaladt, amitől megijedtem és magamra borítottam a bort. (jobb félni mint megijedni alapon)

Voltunk Zagar koncerten, de elég langyi volt. Aztán voltunk Cloud9-on, ami az év eddigi legjobb koncertjének bizonyult. Ricsi kiugrálta magából a szart is, én meg a másfél liter fröccstől távolba bámulós hangulatba estem. 

Az este további részében határozottan éreztem hogy öregszem, mert csak topogtunk ide-oda. Voltunk totyogós diszkóban ahol a minimal house a hangszórókból beledübörgött a tüdőmbe. Mivel a körülöttünk táncolók IQ-ja sajnos nem érte el az 50-et, illetve mert 5 percenként a cipőmbe locsolták a csapolt sört, beadtunk a kulcsot.

Hát ez van, öregszünk.

Azt mindenképpen el kell mondjam, hogy az IQ-tlan diszkóban mellettem táncolt Chris Lawyer amitől újra 15 éves tininek éreztem magam. 5 percenként szelfit akartam készíteni vele, de Ricsi mondta, hogy ne legyek már ekkora zseblámpa, úgyhogy inkább hagytam.

Hazafelé sem ettünk már minden zsírban tocsogós vackot pedig milyen jó lett volna mert vigyáztunk az alakunkra. Sőt, a hajnali hazaséta helyett nagyvilági emberekként taxiztunk haza.

Hát itt tartunk.

Mivel az elmúlt 4 évben rongyorsra utaztam magam a debrecen-budapest vonalon, és mivel a tesco bevásárlás cipekedése egy szavakkal elmondhatatlan fájdalom, így hosszú idő után úgy döntöttünk hogy autót veszünk.

Jogsim 13 éve van, de évek óta nem vezettem. Alex a karja miatt csak automata autót vezethet, én viszont automatát még sosem vezettem. Illetve Budapesten sem vezettem még soha.

Itt Budapesten sok furcsa állatfaj létezik, főleg a volán mögött, így a fenti opciókat figyelembe véve elég nagy kihívással kell szembe nézzünk.

Találtunk egy autósiskolát akik a jogsi utáni élethez adnak gyakorlatot, úgyhogy beneveztünk egy jópár órára.

Az oktatónk Zozó igazán jó arc, nem az a labilis kiabálós oktató típus. Inkább a faszságokat összebeszélős igazán jófej típus. Zozó rácáfol, hogy minden autós oktató idegbeteg.

Zozónak sajátos tanítási stílusa van.

A legfontosabb dolgok amiket tőle tanultam:

- Először fék, aztán kormányzás és csak aztán visítás.

- Az út nem rossz hanem fos.

- A legfontosabb táblák neve: mackósajt és sebtapasz.

Vezettem már zsúfolt kis pesti utcákon, meg 15 sávos besza-behu forgalomban.

Királyság.

Még nem öltem meg senkit.

A fociról nem sok mindent tudok elmondani, a legtöbb tudásomat ezzel kapcsolatban az utóbbi másfél hétben szereztem.

Amit eddig tanultam:

- A focisták jó pasik.

- A focisták elképesztően jó pasik.

- A magyar válogatottban mindenki jó pasi.

- Jó Budapesten élni amikor gólt lövünk.

- A játékosaink elképesztően ügyesek

- Hihetetlen élmény amikor több ezer ember egyszerre énekel

- Király dolog megállítani a forgalmat egy kis éneklés és táncolás kedvéért

- Jó látni hogy az emberek a boldogságtól is az utcára tudnak menni, nemcsak azért hogy tüntessenek

- Jó együtt ordítani a Soho Party - az éjjel soha nem érhet című nagysikerű slágerét

- Furcsa érzés büszkének lenni a foci miatt

- Király dolog kifesteni nemzeti színűre az arcom

- Nagyon jó dolog szurkolni 

- Boldogság együtt izgulni barátokkal/ismeretlenekkel

- A szurkolás egységélmény, flow.

- A legnagyszerűbb dolog magyarnak lenni.

- Ja és ha nem mondtam volna: a focisták elképesztően jó pasik.

A legutóbbi bejegyzésemben leírtam, hogy mennyire kusza lett minden az életemben mostanában. Jelentem, mostanra egészen kitisztult az ég, és tisztábban látok mint korábban.

A munkahelyemen a feladataimmal egészen jól elkezdtem haladni, baromi büszke voltam, hogy minden határidős munkámmal szépen a tervezettek szerint végeztem. Az is óriási öröm, hogy lassan az embereim kezdenek befogadni, lassan mindenki megismerte a másik határait. A dühöngő ügyfelek sem okoznak már problémát, szerintem egészen szépen kezelem őket. Kaptam sok felelősségteljes melót, pl. pénzügyi kimutatást csináltam a cégünk vezérigazgatójának. Tényleg nagyon büszke voltam magamra.

Alex és én az utóbbi időben kimozdultunk egy kicsit, elhagytuk a koszos pestet és elmentünk a hegyekbe. Barlang túrára mentünk a Pál-völgyi barlangba, aztán lógattuk a lábunkat Szentendrén. Ezen a napon több órát aludtam egy isteni mezőn a hegyek között. Abszolút nem érdekelt, hogy körbezsonganak a darazsak és katicák másznak a fülembe. Teljesen Buddhaként ébredtem, és még napokig tartott ez az áhitat.

Alex amúgy nagyon jó társam az utóbbi időben, rengeteget segít nekem az ügyesbajos dolgaimban. Volt hogy hétvégente behúzódtam a szobámba és dolgoztam, ő pedig takarított és főzött. Mivel sosem úszom meg ezt a tanulás dolgot, megint vizsgáznom kellett ebből-abból, és a tanulás kapcsán is tudtam rá számítani. Szóval jó ember nagyon, szeretni kell, ezvan. :)

A barátok terén sok fejlemény történt, nem igazán happy end lett a vége. Megfogadtam, hogy igyekszem helyre állítani a "nem túl napfényes" barátságaimat akikkel eléggé eltávolodtunk egymástól. Rengeteg energiát tettem bele, minden programom elé állítottam a velük való találkozást. Minden létező alkalmat megragadtam, hogy velük legyek, és visszamazsolázzam azt, ami eltűnni látszott. Teljes erőmmel igyekeztem, Isten látja lelkem. Ennek ellenére ugyanazt a közönyt tapasztaltam amit már jóideje, így bevallom derekasan eltört a mécses. Kiöntöttem a szívem a barinőnek, elmondtam hogy minden mekkora szar lett, és szeretném ha figyelne rám, mert szükségem van rá.

Ennek ellenére csak hideg/üres/semmilyen/semmitmondó szavakat és tekintetet kaptam. Na ekkor világosodtam meg végérvényesen.

Itt nem mostanában tűnt el a barátság, hanem valószínüleg már nagyon régóta elmentünk egymás mellett. Kinőttem ebből a barátságból, sajnos már nem tudok naphosszat szarós/hányós/fingós vicceken röhögni.

Ehelyett borzasztóan nagy igényem van a mély kapcsolatokra.

Az egyik reggel úgy keltem fel, hogy már nem érdekel az egész, fényt/szeretetet/kismacskákat/pónilovat meg szivárványt küldök az exbarátnők felé, és istenvele mindenkinek.

Iszonyatosan felszabadító érzés volt, mintha 5 tonna súlytól szabadultam volna meg.

Alex az én nagy tanítóm azt mondta: "Csak járj nyitott szívvel baby, és hagyd a többit a francba"

Imádom, hogy Alex 2 és fél mondatban megoldja azokat a dolgokat amiken én hetekig forgok. Az ő szájából minden olyan természetes és egyszerű. Szeretnék ilyen természetesen egyszerű lenni.

Amúgy pár hét és 30 éves leszek. Lassan eltelik a híres 365 nap. http://namajdmost.blog.hu/2015/05/25/365_nap_100

Eléggé stresszben voltam miatta mostanában, mert mindenfélét akartam szervezni, de az isten se akarja, hogy összejöjjön. Elég labilis is voltam érzelmileg ilyen szülinapos/barátos szervezkedéshez, úgyhogy végül elengedtem ezt is. Kivettem egy nap szabit, Alex és én kiülünk a szentendrei dunapartra és borozunk majd. Ennyi lesz, több kívánságom nincs. :)

mondjuk egy autónak örülnék

Nagyon nehéz hónap áll mögöttem. Kicsit az a benyomásom, vízválasztóhoz érkeztem, mérföldkőhöz. Az új munkám kapcsán sok akadályba ütköztem az elmúlt időszakban.

Amikor az ember új munkahelyen kezd, azzal mindig számolni kell, hogy nehéz hetek és hónapok következnek, amíg bele nem rázódik a feladataiba. Ez rendben is van, azonban lassan fél éve dolgozom az új pozícióban és még mindig úgy érzem, hogy nem találtam meg magam. Mondhatnám azt is, hogy egy rakás szar az egész, de nem mondom mert egy hölgy vagyok.

A vezetői pozi teljesen más embert kíván meg, így folyamatosan tanulom, hogy hogyan és miként kell az emberekkel bánni, viselkedni. Azok az elvárások amiket eddig saját magammal szemben támasztottam már nem állnak. Azt is meg kell tanulnom, hogy nem mindenki áll úgy a munkához ahogyan én. Talán ezt a legnehezebb elfogadnom. Az, hogy én pontos voltam, alázatos, a vezetőim minden kérését azonnal teljesítettem, az nem jelenti azt, hogy mások is így állnak a munkához. Ez pedig eleinte rengeteg konfliktusra adott okot. Olyannyira, hogy elbizonytalanodtam abban mennyire vagyok jó vezető, egyáltalán nekem való-e ez.

Szóval a melóvan járó stressz, a kevés sikerélmény, a számomra kudarcként megélt történésekkel nehezen tudtam/tudok bármit is kezdeni. Megszoktam hogy bármibe kezdek, azt kemény melóval sikerre viszem, és legyen az bármi, sosem adom fel. Mostanában azonban elég mélyre kerültem, olyan szar minden úgy ahogy van állapotba.

A barátságaim is elkezdtek átalakulni, valahogy senkinek sem vagyok már olyan jó mint régebben. Sok rugalmasságot igényel, hogy a jelenlegi munkámhoz a barátaim is alkalmazkodjanak. Már nem feltétlenül tudok munkaidő végével csajos csevejeket megejteni, vagy együtt ebédelni másokkal, mert a beosztásom annyira hektikus, hogy sosem tudom, hogy mit hoz az adott nap. Úgy érzem ehhez a barátaim nehezen alkalmazkodnak. mikor máskor amikor a legjobban kellenének?

A közös témáink is átalakultak, néha üres csendek vannak köztünk. Míg eddig meg lehetett beszélni, hogy a főnök mekkora seggfej, mostmár én a másik oldal nehézségeit látom. A barátaim már nehezebben beszélnek a munkahelyi problémákról, nálam pedig vannak olyan dolgok amikről egy másik szinten már nem beszélhetek. Szóval az egész helyzet elvan cseszve úgy ahogy van. 

Talán ezért van, hogy egy idő után az ember hasonló szinteken kezd el barátkozni. Én azonban ezzel nem számoltam, nekem azokra a barátaimra lenne szükségem akikkel eddig is töltöttem a napjaimat.

Többen azt mondták változtam, más lettem. Nekem meg inkább az az érzésem, hogy nem változtam csak a konteksztus lett más, amiben már annyira nem vagyok tetsző.

Az egyik barátnőm azt mondta legutóbb, hogy már "nem vagyok olyan napfényes, és ezzel nem tud mit kezdeni". Persze hogy nem bazdmeg! Válságban vagyok, és jó lenne ha ugyanúgy mellettem lennétek mint amikor napfényes voltam!

Persze a dolgok változnak. Változnak a napok, a barátságok, a közeg, az életünk.

Szóval úgy döntöttem elengedek mindent, hagyom hogy menjenek az események. Akinek mennie kell menjen, akinek jönnie kell jöjjön. Ha tényleg kell, megyek én. Máshová, más emberekhez.

Beneveztem egy futóversenyre. Igaz csak 2,5 km, de a semminél ez is több. Inkább futok versenyen mint olyan barátságok után ahová nem kellek. Vagy olyan munka után ami nem nekem való.

Just breathe. Jöjjön a tavasz.

Az elmúlt hónapokban nem nagyon írtam, mivel teljesen elhavaztam.

A karácsony minden percét kiélveztem, napokig ettem, aludtam, és olvastam. Sajnos még egy blogírás sem fért bele.

Voltam decemberben disznóvágáson is, amiről a legérdemibb sztorim az, hogy találtam házi cseresznye likőrt, és szépen bepusziltam belőle jópár pohárral. Ezután találtam egy üveg 6 puttyonyos aszút. Az ezután történtekre nem emlékszem.

Az utolsó emlékem, hogy rendkívül ésszerűnek tűnt minden helyiségben lefotózni az italt amit iszom.

Ettől csak az tűnt mégjobb ötletnek, hogy kimenjek a csirkeólba a 6 puttonyos aszúval, és ott iszogassak.

Szerintem én vagyok az egyetlen ember aki csirkeólban iszik 6 puttonyos aszút, és ezt úgy érzi meg is kell örökítenie.

Egy csoda volt másnap megnézni ezeket a képeket a telefonomban.

Alapvetően ritkán iszom, akkor is csak pár pohár bort. Ennek ellenére viszonylag hamar képes vagyok hasonló marhaságokra.

Lányka koromban, valahol a tini lázadás környékén, valami vad metál buliból értem haza, amikor elmondhatatlan éhséget tapasztaltam. Akkor nagyon jó ötletnek tűnt aszpikos felvágottat vacsorázni kenyér nélkül. Természetesen az aszpikos felvágottal és az elfogyasztott piával lett végül tele a szobám, amitől kisebb pánikrohamot kaptam. Ugye muter nem tudhatja meg hogy telerókáztam a szobát. majd most megtudja...

Azon az estén a legjobb ötletnek tűnt felmosni a dolgokat bugyikkal és zoknikkal amit a szobámban találtam.

A zoknikat és bugyikat pedig kidobtam az ablakon, hogy semmilyen nyomot se hagyjak magam után.

Természetesen a bugyik és a zoknik felakadtak az ablakunk alatt ácsorgó fákra, így volt szerencsém 2 évszakon keresztül gyönyörködni a fákon lengedező fehérneműkön.

Egy pár évvel ezelőtt egy céges buli után taxival mentem haza, amikor hirtelen indíttatásból kértem a taxist, hogy álljunk be a Mc'drive-ba és hamburgerezzünk. A taxissal végigálltuk az autósort a mekiben, hogy vehessünk istentudjahány hambit. Természetesen a taxióra ketyegett. (elég erős anyagi kárt szenvedtem)

Szintén egy pár éve egy kisebb iszogatás után, borzasztóan jó ötletnek tűnt bemenni késő este a Lidl-be és venni egy cserepes virágot meg 2 kg mogyorót. (nem szeretem a mogyorót) Imádom a teljesen indokolatlan esti-ittas vásárlásokat.

Most december környékén pedig egy barátnőmnél teljesen diszkrét mézes sütögetést terveztünk, ami már eleve úgy kezdődött hogy: "Figyelj már! 4 üveg bor van itthon, elég lesz?!"

Szóval az lett a vége, hogy gasztronómiai ihletet kaptunk, és a mézesbe méz helyett 1 üveg bort öntöttünk. Elképesztő kulináris élmény volt.