Drága bátyóm Svédországban lakik, szóval meginvitált engem kis barátnőjével Zsanival, egy nagyszerű svédországi kiruccanásra még valamikor szeptemberben. Örültem mint majom a farkának. (igencsak megemeli az endorfin szintet, ha mailben egy repjegyet kapsz ajándékba)

Megérkezés, örömködés, dekurvajóhogylátlak, dekurvajóhogyittvagyok, dekurvaszépittminden.

Zsani meg tesóka dolgozik egész héten, én meg csavargászok Malmöben. Felfedezés, sétálgatás, tenger melletti teázgatás, világbéke, szeretet. Dekurvaszerencsés vagyok - életérzés. 

A sétáim közben lecsapok a gyanútlan turistákra, akik látom hogy szeretnének 3. kezet növeszteni, hogy legyen róluk normális fotó. 

- Háááj ken áj help jú?

..és szépen kiveszem turistaurak-hölgyek kezéből a fényképezőt és jól lefotózom őket. Természetesen 620 pozitúrában - had örüljenek. Nagy mosolyogva megköszönik, és tipegnek arrébb.

Ők még nem tudják, ez mind a show része. (Nehogy azthigyjed már hogy ilyen jófej vagyok)

- szori plíz ken jú help mí? (néznek bambán)

Hát fotózzál már le engemis baszod, mer' rólam senkise tud csinálni.

Már mindent értenek, csalódottak is nagyon, hogy az őszinte kedves segítségnyújtásom csupán a rafináltságom eredménye.

Malmöben kb 200 emberrel eljátszottam ezt, de nemgond mert dumálgattam sokat, kellenek a társas interakciók.       

Esténként közös családi vacsik, borozások, röhögések, nagy szeretet, ölelgetés.

Tesó kivitt sokfelé, erdőkbe, tengerpartra, én meg vagy kamillázok, vagy elkap az eufória mint egy félőrültet hogy: úúúúristennnn nééézdmárr de szééép! (mintha tesó nemlátta volna már vagy 1000szer..)

Bátyóval épp egy csodaszépgyönyörűséges- sohanemláttam erdőben mászkálunk, amikor aztmondja nekem:

- Errefelé sok vadállat van. Tudod vannak ilyen hegyesfülű kutyák mindenfelé.

- Micsodák?

- Tudod ilyen nagyfülű kutyák.

- Itt az erdőben?

- Igen! Hogy is hivják?

- Nemtudom mire gondolsz..

- Megvan! Hiúz. Tudod az olyan hegyesfülű kutya. 

- Tesó! Az macska!

- Ja..

Szóval így telnek a napok az én egyetlen tesókámmal, akit el nem cserélnék semmi pénzért. 

Egyik este elmentünk autózni a városba, amikoris sikeresen beletolattunk valakibe, vagy valaki belénk, már nem emlékszem.

Kiszáll az autóból egy papucsos arab. (minusz 20fokban)  Tesó próbálja menteni a menthetőt, laza istentudjahány korona, és már ittsem vagyunk. Az arab nem áll kötélnek, elkezd diskurálni az élet nagy igazságairól, félig arabul, félig svédül, félig angolul, pocsék akcentussal minden nyelven. 

Talán szimpatikus lehettem neki, mert elkezdi faggatni tesót ki is vagyok.

(jelzem, tesó nemtud angolul, énmeg nemtudok svédül, tehát kurvára nem értjük mit mondd a másik)

Édesdrága testvérem lazán elmondja neki svédül, hogy a felesége vagyok. (Az arab rámnéz, megkérdez engemis. Tényleg a felesége vagyok?)

Én elmondom neki angolul, hogy nem, én a húga vagyok.

Az arab visszanéz tesóra: (félig héberül, irániul, vegyes-svéddel-vegyes-angollal)

- Ő nem a feleséged?

Tesó: - Ő a feleségem

Én: - Ő a bátyám 

Másfél órán keresztül beszéltünk a faszinak a családi viszonyainkról, és nem igazán értettük mi lehet itt a gond, ugyan miért kell 45ször elmondanunk hogy ki kinek a kije. Aztán lassan feladtuk, és otthagytuk. 

- Tesó, mondtad neki hogy a hugod vagyok?

- Igen mondtam.

- Furcsa, énis elmondtam neki. Nemtudom mit értetlenkedett...

(csak lazán azthitte vérfertőzünk)

Svéd kalandjaim során, feltétlenül szót kell ejtsek Laciról. 

A Laci az a tesó legjobb haverja. Majdhogynem szimbiózisban élnek. Nekem pedig kishugis kötelességem tisztelni, meg szeretni, meg jóban lenni a bátyó haverjával. 

Amúgy a Laci 5 nyelven beszél, meg pilóta, meg autófan, meg mindenképpen valóra akarja váltani az álmait-figura. Éttermet is akar, meg pornócsászárnőket, meg vágja a jó borokat, a politikát, az időjárást, a kaják kalóriaszámát, szóval a Laci tud mindent. Nagyszerű társaság lévén, lógok rajta a kishúg szerepében. 

Meg is fűzöm egyik este a Lacit:

- Te Laci! Ha kitalálod a zacskós leves kalóriaszámát akkor elmegyek veled napfelkeltét nézni a tengerhez!

- És ha nem találom ki?

- Akkor te jössz el velem megnézni a napfelkeltét a tengernél.

- Rendben! (Lacival jó üzletet kötni)

Szóval hajnali nemtudomhánykor felkelek másnap, nőt kreálok magamból, forrótea főzés (ami végül hideg marad) szempillapödörítés, hajbeszárítás meg minden felesleges lófasz. 

Eljön értem hajnalban a Laci és kizúzunk autóval a tengerhez. 

A nap persze seholsincs. A napfelkelte gondolata tovaszáll az első 5 percben. Laci kötelességének érzi, hogy kedves meg intelligens meg nagyszerű társaság legyen, hiszen mégis csak a legjobb haver húga vagyok. Had örüljön a gyerek. Mesél nekem hajókról, meg repülőkről, meg Dániáról meg mindenről, sokat látott ember lévén. 

Énmeg figyelek meg mosolygok, tesó értelmes-intelligens húgaként. (szégyent ne hozzak bátyóra)

- Laci csinálnál képet rólam?

- Aha persze!

Szóval kezdetét veszi a tömeggyártású portfóliók elkészítése, hídnál, homokban, kavicsokon, tengerrel. Gugolós, állós, ülős, erről is, arról is.

- Te figyi Laci! Felállok azokra a nagy kövekre, ott is csinálnál képet?

- Persze!

Nekiindulok hogy felmásszak a kövekre, Laci meg bepozícionálja magát 5 méterrel arrébb. Már előtte a fényképező, már csak a kattintásra vár. Én meg pózolok ezerrel kőre mászás közben is, had érezzem már magam modellnek.

Ebben a szent percben, dobtam egy kurvanagy pofást a köveken.

Megfeküdtem hason.

A kezdeti sokktól, csak feküdtem ott, mint egy partravetett fóka.

Aztán oldalra néztem és láttam hogy a Laci az lefagyott. Elsem tudta képzelni miért fekszem én a köveken szép nyugodtan.

Gyorsan meg kéne mozdulni, meg összeszedni magam, de nehogy egyszerű legyen. Csúsznak a kövek. Szóval még dörzsölgettem magam a kövekhez laza 10 percet mire képes voltam felállni. 

Lacit komoly sokk érte amúgy, csak állt ott mereven, mozdulatlanul. 

- Laci! Szerintem mára végeztünk, mehetnénk haza..

Laci is jobbnak látta indulni..