Áldatlan hetek voltak. Készültem a vizsgáimra, közbe meg próbáltam dolgozni ahogy lehet. A csodálatos kimerültség határán megint bejöttek a frankó kis szédüléseim, szóval bejelentkeztem a fül-orr-gégére újfent. 

- Á sziahelócsókolom! Csak a szokásos infúziós kezelésemért jöttem.

Lassan már úgy járok oda, mintha haza járnék. Jól ki is szoktam pihenni magam, mert van 1 óra a napban, amikor bámulom a fehér plafont, hallgatom a Judit néni infúziós nővér élettörténetét, és nincs gondom a világra. A Judit nénit mindig meglepem egy tábla csokival, olyan apropóból, hogy nem ölte meg a vénáimat, nem kaptam allergiás sokkot, és szórakoztat amíg a drogos koktélomat kapom. 

Szóval így teltek a napok, kezdtem korareggel infúziós kezeléssel, utána rohantam dolgozni, onnan pedig haza, hogy  maratoni-tanulhassak. 

Aztán eljött a nagy nap, mentem vizsgázni, összevissza fostam magam, mert az említett tanárúr már évekkel ezelőtt megrántott egyszer, úgyhogy nem szívesen ismétli az ilyesmit az ember. 

Szóval a nagy tanulásom közepette jött a telefonhívás.

Azt mondta a csaj aki hívott, hogy holnaptól nem kell bemenjek dolgozni. 

Életed legborzalmasabb mondata.

Persze csak a: "Nem szeretlek már, Szakítsunk, Van valakim, Meghalt a nagynénim, kiskutyám" után.

Én csak bámultam magam elé. Az Isten se tudja mit kell ilyenkor érezni vagy csinálni. 

Se puszi, se pá, Isten veled, kösz hogy voltál, csákóbrékó, puszipacsi, menjél ahová akarsz. 

Saját megnyugtatásomra szolgált, hogy végülis nemcsak engem küldtek el, hanem mindenkit a cégtől. Rosszul ment a szekér, nemkell munkaerő, mehet mindenki amerre lát. 

Szóval ilyen sokkos állapotban mentem be vizsgázni, hála az égnek sikerült, de csak azért mert zseni vagyok. 

Ígyhát elkezdődött a malmozás, hogy végülis most MI A FASZ LESZ?

Munkanélküli vagyok baszki.

Szóval sok napra mély álomba merültem. még mindig tart. 

Elég egészséges programot eszeltem ki magamnak.

Néztem a falat. Néztem a padlót. Bámultam a monitort. Sírtam. Aludtam. Ettem. Nem ettem. Sírtam. Körmöt lakkoztam. Bámultam a falat. Sétáltam. Aludtam. Sírtam. Bicikliztem. Költséget vetettem. Sokkot kaptam. Újra aludtam. Újra költséget vetettem. Újra sokkot kaptam.

Aztán Alex felhívott, és azt mondta költözzünk össze.

Nekem meg kihagyott 5öt a szívem és örültem mint a majomgyerek.

Aztán ahogy teltek a napok, jött a millió kérdés. 

Melyik városban? Milyen munkát? Mennyi pénzből? Nyárra? Vagy végleg? Jót tesz ez nekünk? Nem jó így? Mi van ha szar lesz? Mi lesz az egyetemmel? Budapest? 

Szóval kicsit túl sok lett a gondolat, és megfordult a fejemben, hogy dimenziót kellene ugrani, vagy fogni egy hátizsákot és elmenekülni a picsába.

Na ilyenek történnek az ember fiával.

Mai nem vicces sztorinkat olvashattátok.