Éppen szakdolgozati krízisben voltam, amikor hívott Alex és közölte, hogy megtalálta álmaink házát, jó lenne ha megnézném minél hamarabb, mert ha tetszik visszük.

Többse kellett, felváltotta a szakdolgozós krízist a lakáspara.

Szarrá logisztikáztam a napjaimat, vonatra pattantam és irány Pest.

Kértünk egy időpontot és nekiindultunk újfent fészekrakni.

Amikor betoppantunk a kis házba, fogadott egy minden hájjal megkent-pofába belevigyorgós ingatlanos, egy hiperdögös-izmosjóképű tulajdonos, és neki két aprólék rohangálós "apaaaa adjáál már csokistejet" gyereke.

A ház teljesen rendben volt, annak ellenére, hogy a képekkel ellentétben borzasztóan pici volt.

Hatszáznegyvenháromszor elmondták, hogy ez egy családbarát ház, rengeteg a kisgyerekes, meg a terhes anyuka, überpöpec csöndes a környék.

Kimentem az erkélyre, amiről egy játszótérre lehetett rálátni. A gyerekek hintáztak, meg visongtak, meg boldogok voltak, meg minden olyasmit csináltak amit egy gyereknek kell.

Én pedig láttam a borozós-cigizős-vizipipázós csillagnézéseket tovaszállni, gyermekkorom utolsó pillanatait felszívódni. És hát beszartam.

Nemkicsit.

A két kis aprólék követett mindenhová, mosolyogtak meg aranyoskodtak, én pedig nagyon jól tudtam, hogy a fater jóelőre lebeszélte velük, hogy: "márpedig ezt a kérót el kell adjuk, szóval legyetek jók, meg aranyosak, szeressétek nagyon a nénit"

A néni persze egyre inkább kiakadt és megszeppent. 

A tulaj megitatott egy pohár vízzel, leültetett, és kérte, hogy szívjam magamba a lakást.

Szívtam én szívtam, csak egyre inkább kerültem lélekben a lakáson kívülre. 

...Amikor aztááán megkérdezték, hogy akarunk-e mi is gyereket.

AKARUNK-E GYEREKET?

Na akkor szépen Alex is, meg énis lefagytunk.

"Hát öö izé, aha egyszer biztos, vagyis majd valamikor, de én nem tervezem, mármint még rengeteg dolgom van és izé, hol a fürdőszoba? Megnézhetném?"

Na ilyenvolt. 

Totyorogtunk még ott vagy félórát, velem meg megállt az idő. Meghallgattunk rengeteg kiscsaládos történetet, meg mindenfajta babaváró szarságot, és gyakorlatilag kimenekültem a lakásból.

(Namost elkell mondjam, hogy abszolút nem dübörög nálam a baba téma, sőt, ha csak abból indulunk ki hogy Alex meg én másfél éve vagyunk együtt, akkor ez abszolut nem aktuális még. Ugyanakkor ott álltam egy építsünk-együtt-életet házban, és határozottan éreztem, hogy nekem még nem kellene ilyen babavárós helyre költözni, mert belefulladunk egymásba, mielőtt teleszülöm a szobákat.)

Szóval én ott kaptam egy kisebb látomást, leszállt hozzám az Úrjézus és kért, (nagy őszinte boci szemekkel) hogy NE! MEGNE PRÓBÁLJ IDE KÖLTÖZNI DRÁGA GYERMEKEM! 

Tehát elmondtam Alexnek, hogy ez nekem übersok volt, játszóterestől, gyerekestől, kiscsaládostól, mindenestől.

(Sajnálom ha hálátlannak tűnök, tényleg nem szeretnék az lenni, de aminek nincs ideje annak nincsen. Nem fogom belekényszeríteni magam és az életem, egy olyan házba és életbe amire nem állok készen. EZVAN.)

Szóval jajjj-szegény-sajnálatra méltó-én, sokkolódtam még pár napot.

Aztán elmentünk megnézni egy másik házat, amibe persze azonnal szerelmes lettem, DE Alexnek meg szar volt. Mutatom a kilátást:

Ha még nem lett volna elég a házakból, akkor megnéztünk egy harmadikat is, ami nekem szintén nagyon tetszett, Alex meg leszarozta. Szóval én nemtudom hogy bosszúhadjáratot indított-e ellenem, de mindegyik életem-háza meghiúsult.

Aztán egy szép napsütötte szombati reggelen az egyre fokozódó nyomás,  lakáspara-szakdolgozati krízisek miatt, úgy döntöttem hogy megmondom Alexnek hogy egy PÖCS.

Volt persze ennek előzménye, de valószínüleg baromi rossz lábbal kelhettem fel, szóval olyan Csernusos arcbamondósan tolattam a pöcsözést, amikor ő közölte, hogy akkor el lehet menni.

El.

Tehát egy PÖCS miatt szedjem a sátorfám és húzzak el, merthát akkor biztos nem akarok egy pöccsel élni.

Többse kellett, fokoztam a drámai hangulatot. Összecuccoltam amit csak tudtam, felöltöztem és átestem kapcsolatunk első "elköltözöm tőled" veszekedésén.

Kiléptem az ajtón és hallottam hogy záródott mögöttem az ajtó. basszameg ezt nemhiszem el?!

Gondoltam nem lesz itt semmilyen komolyabb probléma, leültem cuccostól mindenestől a közeli parkban, ittam egy energiaitalt, eltoltam egy cigit, és a kezembe vettem a telefonom. 1 órán át ültem, és néztem mikor hív fel, hogy hol lehetek, vagy jöjjek vissza vagy bármiakármi.

Nem hívott. miafasz?!

Gondoltam veszek egy péksütit, ha addig sem hív, megyek a vonathoz. De akkor sem hívott, amitől újabb válságba kerültem.

Nemszeret?Ennyivolt?Ha akarok mehetek?

Szóval egy világ omlott össze, meg vissza bennem.

Nesze neked idill, meg házak meg gyerekek.

Én mindig tudtam hogy a jó szívem fog a sírba vinni, szóval abbahagytam az agonizálást, elővettem a megalkuvó- basszameg hogy nekem kell felhívni arcomat, és megkérdeztem, ugyan miért küldi el a háztól a nőt akit elvileg szeret.

Ezután toltunk egy másfél órás telefonbeszélgetést arról, hogy ki mekkora szar, meg pöcs meg minden.

- Na hol vagy mondjad odamegyek.

- Ne gyere ide! Elvagyok itt!

- Miért hol vagy?

- Nem mondom meg!

- Mondjad már, hát szórakozol velem?

- Mégis mikor akartál felhívni?

- Pár nap múlva amikor megnyugszol!

- Hát akkor tudodmit? Letettem!

Ennek örömére még egy óráig köröztünk a házak körül telefonnal a kezünkbe, kisírt szemekkel szombat reggel 9-kor.

Gondoltam nem is én lennék, már úgyis hiányzott egy kis dráma. Éljen a tartós párkapcsolat meg a fészekrakás.

A probléma jelenleg érzéstelenítve, kötözve.