Nagyon sokszor akartam írni az elmúlt hetekben, de sem ihletem, sem időm nem volt. Ma igazi kis csajos napot tartok, így van időm dobni egy blogsztorit. (odakint szakad az eső, dörög az ég, villámlik, bebújtam az ágyba és irogathatok)

Már hetek óta túlhajszolt melót nyomok - azthiszem igazi teljesítmény kényszeres lettem - ígyhát fontosnak éreztem szabit kivenni.

A munkát nagyon szeretem, igazi kis csapat lettünk pár hónap alatt.

Van egy Ildikó nevű munkatársam, aki igazi bolond/elmebeteg/pörgős/hiperaktív/odamondós/kiharcolós/jókedvű de szintén túlhajszolt csaj. Vele szoktunk hipereredményesen összedolgozni. Az Ildikó minden reggel azzal kezdi a napot, hogy elmondja hogy "Sanya egy álom" - aki a kutyája - és ennek mindannyian örülünk minden reggel. Kiégett állapotainkban az Ildikóval énekelni szoktunk, miszerint ő elkezd egy dalt, énmeg befejezem. Idióta párosban verhetetlenek vagyunk. Természetesen az összes közelünkben lévő munkatárs ki van tőle akadva, jelezték is, hogy zúzzunk el egy X-faktorba leégetni magunkat, de mi inkább csak őket boldogítjuk.

A melóban van sok sikerem, állandóan megdícsérnek, és olyan feladatokat bíznak rám, amiket még elvileg nem csinálhatnék, de a főnökbácsi annyira bízik bennem és szeret, hogy minden atomhárdkór melót rámbíz.

Az Ildikót is én szoktam helyettesíteni. Ilyenkor rendszerint összekakkantom magam, mert minden munka határidős, rengeteg jelentést kell írni, a nyomás kurvanagy. Ígyhát délután amikor az órámra nézek rájövök, hogy már el is telt a nap. (A hárdkór munka előnye)

Meló után rohanás haza. Nyomatom a háziasszonyi teendőket. Mosok, főzök, takarítok, és várom haza a pasasom.

(Najó, nem mindig várom. Általában kurvára örülök, ha van itthon még 1-2 szabad órám ami háziasszonyi teendőkkel megy el.)

Ha mégis maradna meló után egy röpke órácska amikor egyedül lehetek, akkor rendszerint bebújok a takaró alá, berakom az IQ gyilkos Éjjel Nappal Budapest nagysikerű sorozatot, és addig nézem amíg el nem alszom rajta.

...Mire éppen elalszom hazajön Alex. Ilyenkor felkelek, megkérdezem mit szeretne enni, és jól megcsinálom neki.

Imádok főzni neki, legyen az egy instant leves, vagy valami gasztronómiai csoda, kurvajó elé tenni egy tál kaját, és látni hogy örül neki.

Amúgy rengeteg ilyen apróság van amit nagyon megszerettem. Sosem hittem volna, hogy ilyen pici dolgok ennyire fontosak lehetnek.

Például imádom felvenni a 46os zokniját ami annyira pufi, és meleg, hogy az én fázós lábam azonnal felmelegíti. Imádom összecserélni véletlenül a zoknikáinkat is. Rendszerint ő az enyémben jár, én pedig az övében. (csak feketék vannak, szóval nem kell félni hogy Alex rózsaszín zokniban jár)

Nagyon szeretem, hogy mindig megkérdezi hozzon e valamit hazafelé jövet, én meg persze mindig bevágok egy bármiakármit.

Jó dolog összebújni, összeszuszogni, reggel kávét készíteni neki. (A kávékészítés hogyanját itt tanultam meg, ugyanis még sohasem ittam kávét. Igen.. Mégegyszer: sosem ittam kávét. Nem. Egy pohárral sem. Nem, egy kortyot sem. Nem.. Capuccinót sem. NEM LATTÉT SEM. Szóval semmi kávésat nem ittam még. Jójó tudom, hogy neandervölgyi vagyok, de ígykell szeretni. Lázadok a pörkölt kávé világában.)

Hétvégente amikor éppen nem pörgős munkamániást játszok, és Alex sem akarja megváltani a világot az év fejlesztőjeként, akkor rendszerint pihenés helyett programokat eszelünk ki.

Tehát barangolunk Budapesten, kisvasutazunk a hegyekben, éttermi kajálgatunk, megvitatjuk az élet fontos kérdéseit, és rendszerint eltévedünk. A lábam állandó jelleggel feltöri az összes szájbavert cipő, így a nap végére mindig összeverve érzem magam.

Vasárnap este úgy esünk az ágyba mint akiket agyonvertek, így hullafáradtan kezdhetjük a hetet.

A pesti élet szomorú velejárója, hogy a barátaim nagyon messze vannak tőlem, és alig tudok beszélni velük. Tudom az internet világában ez nem kellene hogy problémát okozzon, de a melóban nem használhatok netet, itthon pedig onnantól hogy hazajön Alex, egymással foglalkozunk, így érdemi beszélgetésekre egyáltalán nincsem sem időm, sem erőm.

Gyakran álmodozom melankólikus, összepityergős, fagyievős, eget bámulós, citromos sört ivós, energiaitalozós lazulásról, amikor csak kiülünk egy parkba és beszélgetünk a nagy semmiről. Dehát ez a levegőváltás velejárója, az összeköltözés ára, a munka és a háziasszonyság következménye.

Sajnos mostanában a szomorúság is beköltözött közénk, ugyanis (ha még nemtudnád most megtudod) nekem még van egy évem a mesterképzésből. Ez azt jelenti, hogy Debrecenben be kellene fejezni. Tehát lassan a szeptember eljövetelével, haza kellene zúznom befejezni az egyetemet.

Természetesen miután az összeköltözős munkavilágában élek, kurvára nincsen kedvem visszaülni már az iskola padba, és szerencsétlen kettesekért kűzdeni. Baszkódni a neptunnal, tesi órákra járni, és rohangálni két város között.

Úgyhogy most Alex is kurva szomorú meg énis. De mivel gecimód megtanultam logikusan gondolkodni és a jövőbe nézni, a legjobb döntésnek bizonyul befejezni az egyetemet ha már elkezdtem. Csak reménykedek benne hogy nem fog a munka és a párkapcsolat rovására menni.

Most jut eszembe, hogy van itthon egy üveg bor, szóval ennek örömére jól meg is fogjuk inni Alexel.

Amúgy borzasztóan elégedett vagyok a jelenlegi életemmel, rengeteg meló és energia van benne. Minden reggel megvan az az érzés, hogy a lehető legjobb helyen vagyok.  Ez minden bizonnyal óriási adomány. Még soha nem éreztem ilyet. Szóval mégha ráncok és táskák ezrei is ülnek a szemem alatt, jelentem köszönöm jól vagyok. :)