A tavalyi év eléggé nyavajás egy jószág volt. Mondhatjuk hogy maximálisan a munka éve volt. Kizsigereltem magam meg a kapcsolataimat. Hajtottam a lóvét, meg a nagyon vágyott elismerést meg sikert.

Amúgy azt a megállapítást tettem, hogy munkamániássá igazán könnyen lehet válni. Nem kell hozzá más, csak alapvető lelkiismeretesség, és állandó bizonyítási vágy. Ráadásul ha olyan munkahelyen dolgozol, ami állandó előrelépési lehetőségekkel kecsegtet, akkor aztán rá lehet pörögni keményen a dolgokra.

Amikor egy ideig nem jön az elismerés, vagy egy jóleső "ez igen!" kézfogás/vállveregetés, akkor annál inkább elkezded hajtani a melót, hogy bizonyíts. Ez meg egy elbaszott mókuskerék, mert munka mindig van, bizonyítani való mindig van, így egyre inkább ezen lesz a fókusz.

Nálam legalábbis a melón lett a fókusz, a barátságaim, a kapcsolatom és magam helyett.

Aztán az év vége felé Alex 30 éves lett és elment inni a barátaival. Hajnalban hazajött, kirángatott az ágyból és elmondta hogy szakítani akar velem, mert úgy érzi nem veszek részt az életében.

Elmondhatatlanul elcseszett egy szituáció volt ülni hajnalban a konyhában és hallgatni a szavait. Na akkor jöttem rá hogy eléggé benn vagyok az erdőben és nem ártana kikeveredni belőle.

A szakításból nem lett semmi, de volt akkora intő jel, hogy úgy éreztem kutya kötelességem megtalálni a kiutat ebből a mókuskerékből.

Azért még nem volt olyan régen amikor 40.000 Ft-al költöztem fel Budapestre két bőrönddel, és kezdtem el munkát keresni, meg támaszkodni Alexre. Ezt a helyzetet pedig amit azóta összelapátoltam semmi áron se adnám senkinek.

Amúgy a legjobb feszültséglevezető módszerem az lett, hogy bevágom magam az autóba (mert lett autónk is) és körözök a városban, és nyomom a dobhártyaszaggató zenét. Totálisan adja azt az élményt, hogy te irányítod az életed.

Most próbálok némileg ettől az illúziótól is megszabadulni, és inkább újra elkezdtem önismereti könyveket olvasni, meg beiratkoztam mindenfajta önépítő kurzusra. Például megyek nemsokára Somának egy több napos elvonulására Dobogókőre. Elég nagy a bizodalmam benne.

A másik új stresszoldó/terápiás módszerem a hétvégi madáretetés lett. 

Egy nagyon király patak mellett lakunk, ami tele van kacsákkal, sirályokkal, galambokkal, varjakkal és HÓDOKKAL. Én nagyon a szívemen viselem szegény madarak életét, úgyhogy szombat reggelente bedugom a dobhártyaszaggató ám melankóliás muzsikát a fülembe, lemegyek a patakpartra és madarat etetek. Nagyon király élmény, mert a sirályok körülötted repülnek és elkapják a levegőben amit dobsz nekik.

Ez az élményem mindig nagyon elementáris, mindenkinek ajánlom akinek van lehetősége ilyesmire. (bár télen éhenkórász állatot szinte mindenhol találni)

Amúgy nagyon szerencsés vagyok azokkal az emberekkel akik megmaradtak nekem, mert pl. szilveszterkor egészen átütő élmény volt Ricsi és Mesi barátommal vandálkodni szilveszterkor házibuliban. Az este akkor kezdődött amikor rájöttünk, hogy Ricsi fészbuk oldala mindegyikőnk számára elérhető (a kis naív) és elkezdtünk butaságokat kiírni az üzenőfalára. "Hol van a papucsom?" Az este pedig akkor zárult amikor valaki torkaszakadtából ordított, hogy "Tölcsééért csinálook a csecsembőől!"

Szóval azért van ami nem válozik.