Nagyon nehéz hónap áll mögöttem. Kicsit az a benyomásom, vízválasztóhoz érkeztem, mérföldkőhöz. Az új munkám kapcsán sok akadályba ütköztem az elmúlt időszakban.

Amikor az ember új munkahelyen kezd, azzal mindig számolni kell, hogy nehéz hetek és hónapok következnek, amíg bele nem rázódik a feladataiba. Ez rendben is van, azonban lassan fél éve dolgozom az új pozícióban és még mindig úgy érzem, hogy nem találtam meg magam. Mondhatnám azt is, hogy egy rakás szar az egész, de nem mondom mert egy hölgy vagyok.

A vezetői pozi teljesen más embert kíván meg, így folyamatosan tanulom, hogy hogyan és miként kell az emberekkel bánni, viselkedni. Azok az elvárások amiket eddig saját magammal szemben támasztottam már nem állnak. Azt is meg kell tanulnom, hogy nem mindenki áll úgy a munkához ahogyan én. Talán ezt a legnehezebb elfogadnom. Az, hogy én pontos voltam, alázatos, a vezetőim minden kérését azonnal teljesítettem, az nem jelenti azt, hogy mások is így állnak a munkához. Ez pedig eleinte rengeteg konfliktusra adott okot. Olyannyira, hogy elbizonytalanodtam abban mennyire vagyok jó vezető, egyáltalán nekem való-e ez.

Szóval a melóvan járó stressz, a kevés sikerélmény, a számomra kudarcként megélt történésekkel nehezen tudtam/tudok bármit is kezdeni. Megszoktam hogy bármibe kezdek, azt kemény melóval sikerre viszem, és legyen az bármi, sosem adom fel. Mostanában azonban elég mélyre kerültem, olyan szar minden úgy ahogy van állapotba.

A barátságaim is elkezdtek átalakulni, valahogy senkinek sem vagyok már olyan jó mint régebben. Sok rugalmasságot igényel, hogy a jelenlegi munkámhoz a barátaim is alkalmazkodjanak. Már nem feltétlenül tudok munkaidő végével csajos csevejeket megejteni, vagy együtt ebédelni másokkal, mert a beosztásom annyira hektikus, hogy sosem tudom, hogy mit hoz az adott nap. Úgy érzem ehhez a barátaim nehezen alkalmazkodnak. mikor máskor amikor a legjobban kellenének?

A közös témáink is átalakultak, néha üres csendek vannak köztünk. Míg eddig meg lehetett beszélni, hogy a főnök mekkora seggfej, mostmár én a másik oldal nehézségeit látom. A barátaim már nehezebben beszélnek a munkahelyi problémákról, nálam pedig vannak olyan dolgok amikről egy másik szinten már nem beszélhetek. Szóval az egész helyzet elvan cseszve úgy ahogy van. 

Talán ezért van, hogy egy idő után az ember hasonló szinteken kezd el barátkozni. Én azonban ezzel nem számoltam, nekem azokra a barátaimra lenne szükségem akikkel eddig is töltöttem a napjaimat.

Többen azt mondták változtam, más lettem. Nekem meg inkább az az érzésem, hogy nem változtam csak a konteksztus lett más, amiben már annyira nem vagyok tetsző.

Az egyik barátnőm azt mondta legutóbb, hogy már "nem vagyok olyan napfényes, és ezzel nem tud mit kezdeni". Persze hogy nem bazdmeg! Válságban vagyok, és jó lenne ha ugyanúgy mellettem lennétek mint amikor napfényes voltam!

Persze a dolgok változnak. Változnak a napok, a barátságok, a közeg, az életünk.

Szóval úgy döntöttem elengedek mindent, hagyom hogy menjenek az események. Akinek mennie kell menjen, akinek jönnie kell jöjjön. Ha tényleg kell, megyek én. Máshová, más emberekhez.

Beneveztem egy futóversenyre. Igaz csak 2,5 km, de a semminél ez is több. Inkább futok versenyen mint olyan barátságok után ahová nem kellek. Vagy olyan munka után ami nem nekem való.

Just breathe. Jöjjön a tavasz.