Nem sok gyerekkel volt kapcsolatom idáig, nemvagyok egy nagy gyerekölelgetős/szétpuszilgatós fajta.

De ittvan a Sanyika, régi táncos körökből ismerem, olyan 8 éveske lehet. Néha a Dávid barátjával felültek a bicajomra, és a táncos edzések után nyomtak vele pár kört. Én meg kiabáltam utánuk, hogy:

NEE TÖRJÉÉÉTEK ÖSSZEE!

Ők meg száguldoztak összevissza. 

Amúgy a Sanyit nagyon megszerettem, tudod ilyen: akkor is beszél ha nemszabad, és akkor bambul amikor nemkellene kaliberű kis srác. 

Simán bekérdez mindenfélét, hogy: Fiúval voltál? (na ezt most hogy a picsába kell érteni?!)

Szóval azért gyakran gondolkodóba ejt Sanyika, de mégis ő lett  26 éves pályafutásom során a legszívemhez nőttebb kisfiú. Gyakran nyomunk pacsit, meg highfive-ot.

Néha üzenget nekem, hogy majd egy nap lesmárol. Én meg nézek, és eszembe jut, hogy mindenkinek volt gyerekként ilyen felnőtt szerelme. (bár az enyémre konkrétan nem emlékszek, de tuti valami béváccsos buzigyerek volt)

A Sanyika jól felkorbácsolta anyai ösztöneimet, szóval meséltem sokat Alexnek is, hogy egy nap én megszöktetem a Sanyit, örökbe fogadjuk, felneveljük, beíratjuk drága iskolákba, szóval Sanyikát kérném a karácsonyfa alá. Szegény Alex meg nézett, és mondta hogy nem hajlandó gyereket rabolni. (gondoltam magamban, nem is kellesz hozzá hogy elraboljam, csupán tisztességből felajánlottam, hogyha akarsz jöhetsz.)

Szóval úgy alakult, hogy volt egy nagy táncos verseny, a Sanyikát meg már nem láttam vagy fél éve.

(mert a sportemberségem kicsit alábbhagyott, meghát a meló-suli-pihenés kombinációba már tényleg nem fértek bele a késő estig tartó edzések. Úgyhogy nem mellesleg segget növesztettem/betéliesedtem, de nemhinném hogy én leszek az első és utolsó a történelemben szóóóóval) Volt ez a táncos verseny.

Úgy gondoltam végig hurcibálom az Alexet a táncos versenyen, jól megmutatom neki a barátaimat, meg a táncot, meg ugye a Sanyikát.

A Sanyikáról már ódákat zengtem, és 45 eposzt leírtam, szóval már az Alex is nagyon kíváncsi volt hogy ki a franc az a Sanyika.

Én azért beízzítottam útravalónak két kindertojást. Egyet a Sanyinak, egyet meg a barátjának Dávidnak. Hát csak nem találkoztunk már fél éve.

Piszokul hiányzott is a kiskrapek, szóval elképzeltem lelki szemeim előtt ahogy meglátjuk egymást, lassított felvételben egymás felé szaladunk, nekifutásból egymás nyakába ugrunk és a Sanyika majd azt kiáltja hogy: ÚÚgy hiánnyoztááál!. Én pedig viszont kiáltom hogy: Te iss nekeeeem Sanyiiii!

Aztán átadom a kindertojást, Sanyi meglátja, könnyek szöknek a szemébe, és nagy őszinte tekintettel azt mondja nekem: Olyan jó vagy hozzáám!

Aztán elpityeredik, amitől énis elpityeredek.

Ezt persze végignézi Alex, aki konstatálja, hogy mekkora kikúrt jó ember vagyok, mennyi szeretettel és odaadással.

Aztán arra is rájön mekkora kurvajó anya lennék, és büszkén ölel magához engemis, meg a Sanyit is. Én meg ettől is elérzékenyülök, és úgy érzem: teljes a világom.

Olyan 3 és fél napon át fantáziáltam erről a képről a fejemben. 

Elérkezett az idő, elhurcoltam Alexet a táncversenyre. Izgultam is nagyon.

Meglátom a Sanyit, már laza fél méterrel magasabb..

Megfogom Alex kezét, odamegyünk hozzá.

- Sziaaaa Saaanyiiii!

- Csá

- Khm izé hogy vagy? Derég láttalak! De megnőttél! Mi a helyzet!? Meséljmár!

- Nincs semmi.

- Ö izéé hoztam KINDETOJÁÁÁST!

- Oké.