Na az úgy volt, hogy volt egy nyár.

Ez egy olyan nyár volt, amikor minden világtalan esküvőre hívogatott, szóval jól elmentem mindre. Persze azóta se hívtak, szóval visszasírom ezeket az időket. 

Az első esküvőn jól elmagyarázták, hogy majd a menyasszony eldobja a csokrot, nekem meg jól el kell majd kapni. Mivel bennfentes voltam, ezért a menyasszony majd kacsintással jelzi mikor figyeljek.

Hát mit kell azon figyelni? Majd dobja, én meg elkapom. 

Minden a megbeszéltek szerint történt, a menyasszony dobta a csokrot, kacsintott és dobta.

Elém meg beszaladt 4567894256 kisgyerek és jól elkapták mindannyian az esküvői csokromat. "Hát szarom le, szagoljátok ti a virágot" gondolatmenettel távoztam a lagziról.

A következő lagzin már restebb voltam, merészeltem kinyújtani a kezem, és óriásmágnesként vonzani a csokrot.

DE.. Semmi.

Elvitte egy 40es vénlány. Tőle nem sajnáltam, had vigye. Hátha a közeli presszóba összemosolyog a Lajossal, aki majd aztmondja "hejj de szép a csokrod, ide veled, legyél a mátkám."

Szóval láttam a lelki szemeim előtt ahogy a csokor és az álmok révbe érnek.

Eljött a nyár vége, meg az utolsó lagzi.

Rágyúrtam esküszöm.

Térdvédő, fejvédő, boxkesztyű meg minden ami kell.

Csokor nélkül nemjövök el.

Az adott pillanatban megjelent a menyasszony, közölte most dobja a csokrot.

Begyöngyöztem homlokban esküszöm.

Körülöttem pár néni, kislány, nőci, nyanya, csaj, lányka. Erős volt a mezőny.

A csokor lódul, énmeg olyan sprintet nyomtam mint az állat. (Remélem látjátok lassítva a jelenetet.)

Felugrottam vagy laza 2 és fél métert, a csillagokat is majdnem elértem. A blúzom a nyakamban, a szoknyám az egekben, izzadság folt a hónom alatt. A csokor a kezemben.

Kitörtem. 

"EZAAAAAAAAAAAAZ!! MEGVAAAAAAAAAAAN"

"ENYÉÉÉÉM"

Nagy elégedettséggel szétnézek, és látom, a kutyát se érdekelte a csokor.

Egyedül én szaladtam utána.

Izgi volt, széplátvány.

Ultraégő.

Csak a környező országokban nem tudták, hogy jó lenne már férjhez menni.