Az elmúlt hetekben nagyon összetörve éreztem magam. Elhagytam Pestet, hogy utolsó küldetésemet teljesítsem, és visszatérjek szülőföldemre elvégezni az egyetemet. 

A jól fizető meló után, vettem egy kurvanagy levegőt, és szépen visszaültem az iskolapadba. Tavasszal végzek az egyetemen, így az utolsó nagy hajrában már nem tudtam megtenni, hogy teljes lendülettel jelen legyek a melóban. Ahhoz, hogy megcsináljam a mesterszakot, le kell húzni egy 240 órás gyakorlatot. (ami most nem számolom ki mennyi pénzt hozna ha dolgoznék..) 

Szóval borzasztóan elszomorított, hogy annyi belevert energia után ott kell hagyjam a melómat, Pestet, a pasimat, és a felépített életemet, hogy végre igazán lezárhassak egy korszakot.

Meggyőztem magam, hogy hosszú távon kell gondolkozzak az életemről, szóval most lehet sírok kurvasokat, de hosszú távon hinnem kell benne, hogy jó döntés befejezni ezt a szart az egyetemet.

Ígyhát felemelt fejjel vagy éppen fejet hajtva nekikezdtem a gyakorlatnak, ahol újra haszontalan diáklány lettem.

Eléggé megszoktam hogy Pesten megbecsülnek, szeretem amit csinálok, és van eredménye is a munkámnak. Sajnos ezt a gyakorlat alatt nem érzem, sokkal inkább vagyok láb alatt, mint hasznos. 

Ilyenkor ha senki nem lát, csak bámulok ki az ablakon és számolom visszafelé a perceket. Voltak pillanatok az elmúlt hetekben, amikor csak hazajöttem és sírtam. Kicsit igazságtalannak éreztem a helyzetet.

Ugyanakkor sosem értettem azokat az embereket akik a véghajrában adják fel, vagy éppen az iskola utolsó évében hagynak ott mindent. Legszivesebben én is felállnék, beraknék mindent a bőröndömbe és repülnék vissza ahhoz az élethez amit felépítettem. 

Mostmár viszont fogcsikorgatva is, de kihúzom.

Amúgy a börtönben vagyok gyakorlaton.

Igen.

Börtönben.

Olyan világ ez amibe az emberek nagyrésze nem kaphat betekintést. (hála az égnek) Ugyanakkor nagyon szépen jelképezi a jelenlegi helyzetemet, mert szó szerint én is rácsok között élek.

Blogsztorit bőven tudnék írni róla, de titoktartási, és mindenfajta etikai-erkölcsi okból nem teszem.

Alex és én hetek óta nem találkoztunk már, amikor végre összeszedtük magunkat és együtt töltöttünk egy egész jó kis Pesti hétvégét.

Újra beindultunk a lakáskereséssel, szabadidőnkben pedig ezerrel lakásokat nézünk a neten.

Megvolt az első közös lakás látogatás is, ami egy kicsit visszahozta belém az életet, és emlékeztetett arra, hogy miért is csinálom végig ezt az egészet. (azért, hogy egy kiegyensúlyozott, nyugodt és biztonságos életet élhessek azzal akit szeretek) nagy szavak mi? 

Nekem ezzel gyerekkori álmom vált valóra. Az, hogy egy pasival közösen nézünk lakást, együtt dönthetünk arról, hogy hol szeretnénk élni.

Szóval baromira izgultunk mindketten, és legalább 1000 lakás neten való megnézegetése után, kiválasztottuk az elsőt, amit méltónak találtunk arra, hogy személyesen is megnézzük.

Mutatom:

Az első perctől mindketten akartuk, szép napfényes, tágas, szuperszép, letisztult, felújított. 

Természetesen élőben egy kis lyuk volt, és a "felújított" szó ellenére tele volt rengeteg hibával. Nekifutásból ki kellett volna verni pár falat, szóval nem raboltuk vele tovább az időnket. (Ugyanakkor sohasem fogom elfelejteni életem első közösen megnézett lakását.) tudom, tudom egyre szentimentálisabb vagyok  

A második lakás ami teljesen rabul ejtett minket, már több ígérettel kecsegtetett. Baromi jó felépítése volt, és három szobás. Ezt a lakást Alex már egyedül nézte meg, mivel nekem börtönös elfoglaltságaim voltak.

Természetesen ez a lakás is úgy volt szar, ahogy volt. 

A harcot azért nem adjuk fel. Amíg meg nem találjuk az igazit, szórakoztatnak az ingatlanos oldalakon talált oltári béna bakik és képek.

Engedjétek meg, hogy megosszak párat:

Ittvan például ez a faszán megcsinált kis kuckó a hűtőnek. Ha a hűtő fél, bármikor elbújhat. 

A másik kedvencem az überszuper panel-időgép. Ha az asszony felhúz, csak belépsz a kis szentélybe, és minden probléma elveszti a jelentőségét: 

Most pedig keresd a hibát című játék következik: 

Bárki is rakta le a csempét, kell a száma.

KELL!!!