Elérkezett az idő, közeledett az államvizsga. Közben mindent megtettem, hogy találjak melót, ahogy elhagyom végérvényesen az iskolapadot. 

A régi helyemre nem vettek vissza. (miért is vettek volna, hiszen csak 8 hónapig güriztem. Plusz volt szupercsókos-protkós ismerős, az meg ugye előnyt élvez.)

Jelentkeztem egy másik osztályra a cégen belül. Királycsodálatos életrajzot küldtem, rengeteget mosolyogtam, és kihangsúlyoztam mennyire fontos melót találnom. 

Éppen otthon dekkoltam amikor jött a telefon, hogy behívnak egy próbahétre. Körülbelül 1 percig sikerült örülnöm neki, amíg meg nem tudtam, hogy az államvizsga előtt 2 héttel kellene bemenni.

Megígértem a nőnek, hogy visszahívom egy óra múlva, és szólok hogy tudok-e élni a lehetőséggel. Elindult a vacilálás.

Kéne a munka nagyon, ugyanakkor ha felmegyek ezért Pestre csak 1 hetem lesz felkészülni az államvizsgára.

Én 1 hét alatt NEM tudok felkészülni államvizsgára.

Lehetetlen. Ahhoz túl hülye vagyok. 

A melóhoz maxon kéne teljesíteni, utána meg egy hétig maxon tanulni. Tényleg lehetetlen volt. Rohadtul nem akartam elbukni 2 év kőkemény szenvedés után a sulit, a munka meg úgy kellett mint egy falat kenyér. A pakliban benne volt, hogy mind a kettőt elbukom, tehát fel sem vesznek, plusz az államvizsga sem sikerül.

Kicsit nagy volt a nyomás. Ennek örömére még a villamoson is elsírtam magam az idegtől.

Aztán megszületett a döntés, és igent mondtam. Feltettem egy lapra mindent, had szóljon. Rajtam ne múljon semmi, nagyot ugrok, mélyvíz, komfortzóna-elhagyás miegymás.

Szedtem a sátorfám és feltakarodtam Pestre. Alex nem tudott hozzám szólni egy hétig. A lakás romokban állt, nem mosogattam, nem takarítottam, hagytam mindent a francba. 4-ig dolgoztam-estig tanultam.

Hányás. Okádék. Szar.

Miután megvolt a próbahét, visszajöttem Debrecenbe, és nyomtam egy maratoni tanulást. Az idegeim tényleg romokban voltak, abszolút nem tudtam koncentrálni. Mindent csináltam, csak tanulni ne kelljen. Napi 5ször megnéztem az Egyetemi lelkesítő beszédet.

A meló eredményéről nem hívtak vissza, én pedig rohadtul antiszociális lettem. Meggyőződésem volt, hogy az élet nem ad egyszerűen semmit, mindent 160%-on kell nyújtani. Nincsen sült galamb sehol. Az utolsó percig kicsavar ez a fos élet, és az államvizsga előtt nem fogok megtudni semmit az eredményről.

Minden fontos döntés és eredmény az államvizsga napjaira összpontosult. Munka, Államvizsga, Lakás. (merthogy álmaim házának megvásárlása is folyamatban volt. Amíg én haldokoltam, addig Alex az ingatlanokkal bíbelődött, és próbált lecsapni a hónapok óta húzódó, nyögve-nyelős álmaink otthonára.)

Eljött az államvizsga napja. 3 energiaitalt ittam délig, és elszívtam egy doboz cigit. Remélem látsz magad előtt.

Akkora egy kibaszott máker állat vagyok, hogy jó tételt húztam, jókat impróztam, és képes voltam az agyam legapróbb részeit is munkára bírni. Így sikerült.

Miután kihírdették az eredményt elbőgtem magam. Gyenge vagyok, rendkívül szentimentális, érzelmes és fáradt.

Nyomtam a csoptársakkal sört meg vodkát, aztán a tűző napon hazasétáltam. Gondolom itt sem kell elmondjam hogy néztem ki.

Iszonyat teher esett le a vállamról, elmondhatatlan felszabadultság vett erőt rajtam. Percenként felszabadító sírás gyötört. És akkor itt megfogadtam, hogy kurvára nem fogok csinálni semmit sem. Megérdemlem meg minden. 

Aztán másnap jött a telefon, hogy felvettek az állásra, 1 hét múlva kezdek. 

Mutert felhívtam bőgve, és kibaszott hála, meg elmondani nemtudom milyen érzések tömkelege zúdult rám. Kicsit sok volt. Mégicsak végetér egy atomhárd utazós-tanulós-dolgozós-távkapcsolatos-összeköltözős-kikapcsolódás nélküli-stresszes korszak.

És akkor felhívott Alex is, hogy Augusztus 1-el beköltözhetünk az új lakásunkba.

Megvan, a miénk. Az a lakás amiben láttam magunkat évekkel később. Láttam benne kutyát szaladgálni, láttam benne egy üres gyerekszobát, ami majd akkor töltődik fel, ha eljön az ideje. Láttam ahogy a ház előtti parkban és patak mentén kutyát sétáltatok. Látom magam és Alexet, ahogy a parkban borozunk, ahogy a lakásban kergetőzünk zuhany után pucéran. Láttam magunkat, ahogy felújítjuk a lakást, veszekszünk, és mindenki festékes. Láttam, ahogy még évekig nincsenek bútoraink, mert azokra már nem telt, csak a felújításra.

Ezvan. Mondtam hogy szentimentális idióta vagyok.

Szóval eufória volt.

Mindaddig amíg nem tudatosult, hogy csak 1 hetem van itthon. Egyetlen 1 hét pihenés.

Most kell ügyeket intézni, családdal lenni, barátokkal lenni, aludni, szépülni, megnyugodni, napozni, biciklizni, olvasni meg minden. Ez az én formám. Soha egy perc nyugtom sincs.

Aztán csöngött újra a telefonom, és nem hiszitek el ki szólt bele. Az Ex. 

Felhívott csak úgy. CSAK ÚGY.

Jól jegyezzétek meg, exeket nem hívunk fel CSAK ÚGY. Főleg ha életünk legmegrázóbb és legszerelmesebb, leggyilkosabb kapcsolata volt. 

Legutoljára 1 éve találkoztam vele, most meg itt hüppög a telefonba, és találkozni akar velem. CSAK ÚGY.

Éppen überlaza hangulatomban kapott el, épp baromira büszke voltam magamra meg az életemre, úgyhogy igent mondtam a találkozásra. A legutóbbi randinkkor úgy éreztem, hogy kegyetlen győzelmet arattam felette, gondoltam most sem lesz ez másképp. (http://namajdmost.blog.hu/2013/09/08/talalkozas_az_exel) 

Kicsíptem magam mint a kurvaisten, és odamentem 3 diplomás, munkával és biztos kapcsolattal rendelkező dögös nőként.

És hát rábasztam. 

Az Ex jól volt, kicsit sármosra, flörtölősre vette a figurát. Elmesélte, hogy a kislánya már 10 hónapos (aki szakításunk után 3 hónappal fogant meg) és hogy tervezik a másodikat. A MÁSODIKAT.

"Hát már közel vagyunk a harminchoz, most kell neki kistesó, most vagyunk a legjobb passzban hozzá. Miért ne? Végülis a család az első nem?"

De. Bazdmeg de.

Mit lehet erre mondani? Népessítsétek be a kibaszott földet. Szórjátok tele gyönyörű gyerekekkel.

Gondoltam visszavágok egy "Munkád van?" kérdéssel. Amire azt mondta, hogy van, és jól élnek. "Mindenünk megvan amire szükségünk lehet."

Kibaszottul nem akarod hallani ezt a mondatot, ha az Exedről, a gyerekéről és a csodálatos kis feleségéről van szó.

Kérdezte, hogy nekünk mik a terveink, én meg elmondtam hogy karriert akarok, pénzt meg ilyeneket.

"A barátod még nem akar feleségül venni? Gyereket nem akartok?"

És akkor azon kaptam magam, hogy próbálom megmagyarázni, miért is nem akarjuk még összekötni az életünket, meg miért fontos a pénz.

Nem segített.

Nehezen lehet érvelni a "család fontos" című eposz ellen.

És akkor újra meghasadtam. Hirtelen minden szar lett, és rájöttem, hogy semmim sincs.

Van diplomám de semmit sem érek vele, van egy melóm ahol még egy napot sem dolgoztam. A pasim 10 éves tervén belül pedig nem szerepel olyan hogy gyerek, vagy házasság.

Az asszonykája 5 percenként hívta telefonon, mert a gyereket fürdetni, meg etetni, meg szoptatni kell. Szóval szépen lassan elváltak útjaink, mert menni kell haza FÜRDETNI.

És akkor eszembe jutott, hogy én anno fürdettem volna a gyerekeit, hozzá mentem volna feleségül, és minden kibaszott kívánságát lestem volna, ha ő is így akarja. De nem akarta. Mást akart. Az egész életem más irányt vett volna. (Helyette viszont megismertem Alexet, aki a tenyerén hord, és szeret. Tényleg nagyon szeret, és én is őt.)

Szóval hazafelé menet felborult a homonháztartásom. Bementem a bevásárlóközpontba és vettem 2 cipőt meg egy nadrágot. És pityeregtem. Minden boltban szomorú számokat játszottak, és geciszarnak éreztem az életem.

Természetesen ha az új cipőim vannak a lábamon, mindig eszembe jut ez a délután.

SOHA NE TALÁLKOZZ EXPASIVAL. Felesleges. Csak felborítja amit felépítettél.

Aznap este megkérdeztem Alexet, hogy mi van az 5 éves tervében. Azt mondta mégegy lakás és egy autó. Család nyomokban sem volt. Szóval fogtam a hónapok óta őrizgetett drága boromat és elmentem Ricsi haverommal bulizni. Úgy mint régen.

Ráztuk a picsánkat a diszkóban, és egy este erejéig újra dögös-fiatal diáklánynak éreztem magam.