Vágódjunk le megint Pöstre.
Heló Alex jövök!
Szuperkirályság, világturné, vonatozás.
- Hát én elég éhes vagyok, nem eszünk valamit?
- Dede. Ez az étterem jólesz?
- öööö hát hogy az kurvaéletbe ne lenne jó?!
Már egy hete nem láttuk egymást, egy jó kis éttermi vacsi kezdésnek, nemis olyan rossz.
(Hozzá kell tennem, meg tudtam volna enni egy egész lovat is. Tudod, ez az az állapot, amikor jó cuccos-lucskos húsra és baromisok szénhidrátra vágysz.) Nekem 8, ha ezt egy étteremben tehetem a magamévá.
Leültünk Alexel egymással szemben. Kicsit feszengősen, kicsit "devártam már hogy találkozzunk" életérzéssel. Mindketten egészen lányos zavarba kerültünk. Rendkívül romantisse volt a találkozás, meg az étterem is.
Nekem meg ugye csorgott már a nyálam, hogy hú most akkorát eszünk, hogy eltolhatunk egy laza gasztro pornót.
DE NEM.
Megjelent a pincér, két semmitmondó lószarral a tányéron. Mi meg pislogtunk mint hal a szatyorban.
Felvillant azonnal a MI A SZAR EZ? gondolatmenet. (de intelligens kedves lánykaként hallgattam mint a sír)
Néztem, néztem, ezt a kis lófingot a tányéron, és erősen koncentráltam arra hogy: KINT AZ UTCÁN ÉHEZNEK BAZDMEG. ÉTTEREMBE VAGY, EGYEDMEGFELÉ.
Ismerkedtem a tányéron lévő makro-gasztro csodával, amikor látom hogy Alex méreget.
-Jajj Istenem! Ez nagyon jól néz ki! Összefut a nyál a számban!
Alex néz néz..
Az ő tányérján is egy összezsugorított lófasz volt. Ő is bájosan mosolyog.
- Hát igen, tényleg nagyon jól néz ki..
- Hát akkor jó étvágyat.
- Neked is!
- Hmm hmm De finom! (a faszt finom! MIEEEEZ??)
- Igen az enyém is nagyon finom..
Szóval így pózerkedtünk laza 10 percet, amikor kitört belőlem:
- Figyelj Alex, ez úgy ahogy van egy rakás szar, már megne haragudjál. Én tényleg nem szeretnék hálátlan lenni.. de. Fogalmam sincs mi ez a tányéron.. És nagyon szép.. tényleg.. Csak annyira borzasztóan pici, hogy félek, ha újra ránéznék el fog tűnni.. És izé nagyon finom.. IS LEHETNE ha végre be tudnám azonosítani hogy ez miez. Szóval bocsi ha idiótának tűnök, de ettől a kajától valóban idióta leszek..
(Na kiborul, vagy kiborul?)
- Szerintem is szar.. Húzzunk innen.
(YESOKÉ, VELEM VAN A PASI!)
Vártunk laza fél órát a pultnál, mert a pincér nem mert a szemünk elé kerülni. Ezután benyújtották a ki nem merem mondani hányezer ft-os számlát.. Kicsit volt cinkes az egész.
A pulton volt egy nagy csupor, tele nyalókával.
- Ne haragudj! Vehetnék vagy 30 nyalókát?
- Ö lehet venni igen.
- De tényleg elvinném az egész csuporral, mert amit elénk raktatok az mindenre jóvolt, csak arra nem, hogy egy jót együnk, szóval ha megengeded elvinném az összes nyalókát, meg az uzsidobozodat is, amiben hoztad melóba a kaját.
A csaj lefagyott.
Felmarkoltam jópár gyerekeknek szánt nyalókát, és kizúztunk Alexal.
Átölelt, sétáltunk, nyalókáztunk.
Jót röhögtünk a semmitmondó sznobos vacsorán. Nem baj, boldogság volt.
- Te Alex, egyszer csinálsz nekem flashmobot?
(most itt konkrétan egy lánykérős flashmobra gondoltam. Tudod ami minden 21.századi lány álma. Hirtelen a sok idegen járókelőből egy csoport kiválik, és táncolnak neked meg tökömtudja örömötokoznak, és jól meglepnek.)
- Hogy a francba ne?
(EZ A BESZÉD)
Sétáltunk még vagy fél órát, amikor is megérkeztünk a Hősök tere közelébe.
- Csukd be a szemed!
- Oké.
Nagynehezen közelebb botorkáltunk a Hősök teréhez.
- Nyisd ki a szemed!
Kinyitom.
A Hősök terén 5000 ember áll....
Lefagytam.
EZMIEZ?
(Ennyi embert egyrakáson utoljára Red Hot Chili Peppers koncerten láttam.)
Az emberek néma csöndben álltak.
Sok sok fej, szép fények, kivilágított szobrok.
Elképesztő élmény volt. ("a falusi lány világot lát" című epizódunk következik)
- Mi van itt Alex?
- Flashmob neked...
- Szivatsz?
Ahogy kimondtam, egy gecinagy hangszóróból elkezdett szólni a zene.
Mint kiderült, valami fényfestéses program volt a Hősök terén. Tudod a múzeumok falára vetítettek képeket stb.
Iszonyat élmény volt, ennyi emberrel valami egészen csodálatosan látni.
Hát nemhiába.
Jó volt az időzítés, Alex meg kreatív, elég jól adja elő.
Szóval megvolt a világ legegyedibb flashmobja, amiről csak én hiszem hogy nekem szólt. :)
Hazamentünk.
Ittunk jó kis Villányi Rosét.
Becsíptünk.
Nemkicsit.
Másnap elmentünk a Normafához.
Kilátó, magaslat, tájkép, újabb romantisse.
Ettünk egy frankó fullos lángost (az étterem megirigyelhette volna) és ittunk hozzá sört. (sosem iszom sört - ennek örömére - sikerült kora délután újra becsípni. Neki is, nekem is.)
A forró olajos lángos és a sör együtt iszonyat menő kombináció.
Hazafelé jövet gurultunk lefelé busszal a hegyrűűl, amikor én már éreztem, hogy nem lesz minden rendben.
Pörgött-forgott a busz a sok kanyarban. (nekünk ugye háttal kell ülni, mert miértne?)
Kezdtem szédülni.
Nehéz lett volna belőni, hogy ez vajon a sörtől van, vagy a szerpentines állatkirály buszúttól.
Próbáltam elrejteni, hogy valami borzasztó háború dúl a szervezetemben, úgyhogy meredtem magam elé a buszon, Alex sem szólt egy szót sem.
"Éld túl, éld túl. Koncentrálj."
Megérkeztünk a Délibe. Leszálltunk a buszról.
- Figyi Alex, én azthiszem mocsokszarul vagyok..
- Mi a baj?
- Lehet hányni fogok..
- Ide a Délibe?
- Igen
- Ezt örömmel hallom, mert valószínű énis hányni fogok.
- Te is rosszul vagy?
Ránéztem Alexre, olyan sápadtak voltunk, mintha a Twilight-ból léptünk volna ki.
Odagubbasztottunk valamelyik hajléktalanok lakta aluljáróhoz, és bizony legalább egy óráig el sem mozdultunk.
- Jobban vagy?
- Nem.
- És te?
- Én sem.
Na így telt el egy óra a Déliben.
Közben átgázolt rajtunk legalább 200 zöldfelsős focidrukker. (még jó hogy Alexen lila ing volt..) Kicsit megnőtt ugyan a félelemérzetünk, de már úgyis minden szinten játszott a túlélés, szóval a kopasz-kurvakeményvagyok drukkerek már meg se kottyantak.
Egész hétvégén a túlélésre játszottunk.
Másnap hajnalban feltettem Alexet Ferihegyen egy repülőre.
Igen. Én tudok választani.
Ha már párkapcsolatom lesz, érdemes rögtön távkapcsolatra gyúrni, hogy valamilyen csavar mindenképpen legyen benne... A csávóm elutazik messzi földre dolgozóba.
Hamburgban lesz jó pár hétig, szóval kihívás az lesz bőven így a kapcsolat elején.
Nembaj, míg várok: eszek lángost és iszok sört. Sokat.
